A sokadik visszatérés margójára...

Advent.
Ilyenkor minden évben átkapcsolok valami furcsa, érzelmes üzemmódba... átgondolom az elmúlt évet... és ha azt hittem volna, hogy nincsenek könnyeim, felfedezem, milyen jót is tud tenni néha egy kis pityergés. Azt meg mindig van min... hiszen olyan varázslatos, nyitott-szívű hónap ez!

... És közben csak folynak az események, gyors egymásutánban történnek a dolgok, és ami tegnap még valóság volt, ma már csak nosztalgikus emlék...

Sokáig hallgattam itt is.
Közben persze egyáltalán nem unatkoztam.
Volt kis ez, kis az, kis költözés, kis felújítás, kis kertészkedés, kis család-alapítás, kis mama-meló, kis kreatívkodás, kis boldogság, kis önfelfedezés...

És most!
Vissza a felnőtt életbe. Vissza egy olyan világba, ami régi, mégis új, amit betéve ismerek már, mégis csodálatos lesz felfedezni a számomra eddig rejtve maradt oldalát is...

Nem ígérek semmi.
Vagy ha igen, csak azt, hogy másfél éven belül tutira írok új bejegyzést...

De hátha most majd máshogy lesz, mint eddig... ;)

Szép karácsony-várást Mindenkinek!

A hallgatás okai...

Kezdjük az elején: ÉLEK!

Volt viszont jó pár okom az eltűnésre... és most is sokat gondolkoztam, hogy készítsek-e újabb bejegyzést. Hátha most sem megy majd a rendszeresség...

Azért majd igyekszem!
Most viszont beszéljenek a képek... különösebb kommentár nélkül:

Nyaraltunk...

 Kötöttünk...

Romantikáztunk...

Sétáltattunk...

Pirospacsiztunk...

Mostanság pedig... 

... remélem, megbocsátotok a hosszú, de számomra annál tartalmasabb csendért! :)

Mostantól viszont újfent felhasználnám ezt a felületet gondolatrögzítésre. 

Üdvözlet Mindenkinek!

Stop crying

Történt egy kis visszaesés a dolgok rohanó egymásutániságában... illetve annak tempójában.
Megálltam egy kicsit önmagamra figyelni. A saját életemet élni. A saját dolgaimmal foglalkozni.

Boldog vagyok!

Nem is tudom, mikor írtam le utoljára így ezt a mondatot. Jelen időben.
Mondtátok volna egy évvel ezelőtt, hogy most ez lesz... azt hiszem, kinevettelek volna Benneteket. Nem is hiszem. Tudom. Mert ez irreális. Valószínűtlen. Hihetetlen. Hiba a mátrixban.
Akárhogy is van... bár tele lenne ilyen hibákkal minden!

A történet a régi-régi időkre vezethető vissza. Amikor még kislány voltam... fiatal, heves és őszinte. Nyitott a világra és a csodákra. Akkor, egy őszi délelőttön találkoztam először a Másik Felemmel.
Sok-sok év, öröm, kaland, fájdalom, bánat és sírás választ el most már attól az időtől. De a szívemben mindig őriztem az emlékét és ha messziről is, mindig gondoltam Rá és kívántam, hogy boldog legyen.
Jöttek a felnőtté válás évei... a világ, a munka. Változtam. Engem is bedarált a mókuskerék. Felületessé váltak jó barátságok. A másokkal ápolt kapcsolatok immár át vannak itatva a világ mosólevével. A gyanakvással, a távolságtartással.
Sok dolog történt az elmúlt években... egy részük Előttetek is ismert. A napjaim nem arról szóltak, hogy a jövőmet keressem, a szívemet nyitogassam... vagy hogy egyáltalán mosolyogjak az emberekre.
De ez sem tarthatott örökké.
Eljött egy nap, amikor valami különös nyugalommal a szívemben ébredtem. Megmagyarázhatatlan volt számomra, hogy ha tegnap még kétségbe voltam esve, hogy lehet, hogy ma mindent olyan egyszerűnek és törvényszerűnek érzek?
És akkor, hirtelen, a Semmi hátsó tornácáról valamilyen varázslat folytán előbukkant Ő.
Mosollyal és megértéssel. Türelemmel és szerelemmel. És hirtelen az egész világ kifordult a sarkából. Új fényt kaptak a napok, mélységet a színek, értelmet a cselekedetek.
Azóta gyönyörű a világ körülöttem.

Azt hiszem, ennyi elég is lesz ízelítőnek.
Kellett egy kis idő, hogy mindezt elhiggyem... és ne csak egy újabb elérhetetlen álomnak lássam.
Mint ahogy ahhoz is, hogy egyáltalán beszélni tudjak róla.

Akárhogy is... csak azt remélem, hogy ez már így is marad!