Egy leginkább csontokról szóló - eléggé szokatlan - elméleten dolgozom.
Meg kell mondanom mindenekelőtt, hogy nem szentelünk elég figyelmet a csontoknak. Az gyanítom, hogy sokszor elmegyünk mellettük. Ha belegondolunk, hogy a föld valamennyi teremtménye hátrahagyja a csigolyáit meg sípcsontjait, meg ki tudja milyen csontjait, akkor világos, hogy hány csont heverhet szerteszét a világban. Azt is mondhatnánk akár, hogy a világ nem egyéb hatalmas temetőnél, ahová egy rövid piknik erejéig meghívást kapunk.
A gondolataim azonban főként bálnacsontok körül forogtak, amelyek - talán mondanom sem kell - a világon a legnagyobbak. Hány bálna lehet összesen? Bizonyosan több millió. A kérdés tehát ez: mi történik a bálnacsontokkal, miután tulajdonosaik kimúlnak? Az nem lehet, hogy valamennyit tisztára szopogatják a parányi víz alatti dögevők, hogy aztán az óceán fenekén elrohadjon. Ha így történne a dolog, már hegyekben állnának itt-ott, kiállnának az óceánokból. Hajózásról már rég nem is lehetne szó.
Nem. A dolog igazából úgy van, hogy valamiképpen újraszerveződnek: vonalakká rendeződnek, és valamiféle Csontok Világhálózatát alkotják. És ki irányítja ezt az akciót? Egy nemzetközi bizottság talán. Nem kétséges, hogy a franciák benne vannak. Amennyire meg tudom ítélni, a hálózat mind hosszirányú, mind keresztirányú csontvonalakból áll, amelyek többsége a tenger alatt húzódik. A szárazföldi vonalak mélyen a föld alá vannak rejtve.
Hogy mi ennek a bálnacsontrendszernek a célja? Még nem világos, mindenesetre a lehetőségeket háromra szűkítettem le:
- Valamiféle pántként egyben tartja a Földet, hogy öregkorára az ne szakadhasson szét, ne essen darabokra.
- A kormányok közötti kommunikáció hatalmas csatornája, amely nyilván rezgésekkel működik.
- Börtönrácsok. A Föld egy hatalmas ketrec.
Feljegyzem mindhárom lehetőséget, egyrészt nehogy elszálljanak az éterbe, de azért is, mert olyan újabb szempontot is szeretnék bevezetni ebbe az egészbe, amely csak mostanában jutott tudomásomra...
Ma délután négy órakor eszembe ötlött, hogy Mrs. Pledger voltaképp egy hajó, s a ház kis huzatai és rejtélyes fuvallatai dagasztják a szoknyáit, fújják teremről teremre. Amikor ma délben kezében egy tál minestronéval belavírozott a szobámba, világossá lett ez a tengerészeti összefüggés. Körülhajózott egy heverőt, majd egyenesen haladt, északon Fowler kandallón nyugvó feje, keleten az iratszekrény. Ahogy közeledett, arra gondoltam: "Jócskán fel van szerelve láthatatlan kötélzettel, ha ilyen jól kormányozható és ilyen jó erőben van."
Érdeklődéssel figyeltem, ahogy a tűz előtti szőnyegen lehorgonyoz, és a levest a székem melletti asztalra helyezi. Ahogy előrehajolt, a tökéletes alátámasztású réteges kebelrakomány tűnt elő, amikor észrevette, hogy így vizsgálom, ismert jeges pillantását lövellte rám. Most már minden szépen a helyére került, úgyhogy kissé pimaszul rávigyorogtam. Ezzel akartam kifejezni: "A játszmának vége, Mrs. Pledger!" De eszébe se jutott, hogy bevallja, amit gyanítottam. Nem ám. Hanem dacosan hallgatott, sőt felhúzta az orrát. Láttam, hogy kénytelen leszek belőle valahogy kipréselni az igazságot.
- Méretes hölgy Ön, Mrs. Pledger - mondtam neki, és vártam, mit szól ehhez a kis megfigyelésemhez. Bámult rám, de egyetlen szót sem szólt, hát folytattam: - Kérem, Mrs. Pledger, meséljen nekem a csontokról!
Próbált hitetlenkedést színlelni, de nyilvánvaló volt, hogy most megfogtam. - Mégis miféle csontokra gondol kegyelmességed? - kérdezte elvörösödve.
- Hát, a mindannyiunkat egyben tartó bálnacsontokra - feleltem nyugodtan, és kissé közelebb hajolva hozzátettem: - Meg azokról a titkos csontokról is esetleg, Mrs. Pledger, amelyektől ilyen jó erőben van.
Teljesen holtra vált. Diadalittasan dőltem hátra.
Azt hiszem, alighanem én vagyok az első halandó férfiember, aki megérti a minden női fűzőbe belevarrt bálnacsont jelentőségét. Alighanem egyébként Mrs. Pledger e pillanatban odalentről a konyhából titkos jeleket küld a csontszervezeteknek. Lehet, hogy
ezért olyan különösek a nők. Mindegyik a bálnákkal szövetkezik.
Akármi is van ennek az egész ügynek a mélyén - és meg kell mondanom, hogy azt gyanítom: még sokáig kell itt kutakodnom - annyi mindenesetre világos volt Mrs. Pledger reakciójából, hogy bizony érzékeny pontra tapintottam. Egy életen át folytatott bálnacsont-összeesküvés titkát lepleztem le!
Megint nagyot kacsintottam rá, aztán figyeltem, hogy vonul át a szobán. Megállt egy gyümölcsös tálnál, kivett egy narancsot, megfordult, és hozzám vágta. Pontosan a szemeim közé célozta. Megpróbáltam lebukni, de későn: a homlokom kellős közepéről lepattant, egyenesen a levesembe.
Mindketten elcsendesedtünk egy másodpercre.
- Kitűnő lövés, Mrs. Pledger - jelentettem be.
Kiviharzott a szobából, amibe az egész ház beleremegett.
Mármost
nekem nincs semmi bajom vele, hogy olyan nőszemélyt foglalkoztatok, aki tetőtől talpig bálnacsont. Mrs. Pledger kitűnő asszony - mindig is így gondoltam -, és őszintén remélem, hogy munkaadói nem büntetik, amiért lelepleződött. Végül is e tekintetben egyikünk sem teljesen bűntelen: valamennyi csontunk rejtve van.
A narancs kikandikált a minestrone maradványaiból.
- Megint gyümölcs a levesemben.
