Újabb hullám...

Ma délelőtt éppen a sóskát kaszáltam a kertben (na, erre majd visszatérünk), amikor elfogott a "jó-lenne-újra-blogot-írni" érzés. Nem tudom, honnan jött, mert már megint majdnem két év telt el azóta, hogy megígértem: rendszeresek lesznek a bejegyzéseim. Hm.
Most nem ígérek semmit, hiszen két gyerek és majd' ezer négyzetméter megmunkálandó terület mellett (további kifejtendő pontok) nem tudom, mennyi időm marad majd az irkálásra...

Most mégis győzött a grafománabb énem.
Aztán meglátjuk, mi sül ki belőle.

Kezdjük is rögtön azzal (a következő bejegyzésben), mibe is vágtuk mi azt a bizonyos fejszét bő fél évvel ezelőtt.

A hallgatás okai...

Kezdjük az elején: ÉLEK!

Volt viszont jó pár okom az eltűnésre... és most is sokat gondolkoztam, hogy készítsek-e újabb bejegyzést. Hátha most sem megy majd a rendszeresség...

Azért majd igyekszem!
Most viszont beszéljenek a képek... különösebb kommentár nélkül:

Nyaraltunk...

 Kötöttünk...

Romantikáztunk...

Sétáltattunk...

Pirospacsiztunk...

Mostanság pedig... 

... remélem, megbocsátotok a hosszú, de számomra annál tartalmasabb csendért! :)

Mostantól viszont újfent felhasználnám ezt a felületet gondolatrögzítésre. 

Üdvözlet Mindenkinek!

Stop crying

Történt egy kis visszaesés a dolgok rohanó egymásutániságában... illetve annak tempójában.
Megálltam egy kicsit önmagamra figyelni. A saját életemet élni. A saját dolgaimmal foglalkozni.

Boldog vagyok!

Nem is tudom, mikor írtam le utoljára így ezt a mondatot. Jelen időben.
Mondtátok volna egy évvel ezelőtt, hogy most ez lesz... azt hiszem, kinevettelek volna Benneteket. Nem is hiszem. Tudom. Mert ez irreális. Valószínűtlen. Hihetetlen. Hiba a mátrixban.
Akárhogy is van... bár tele lenne ilyen hibákkal minden!

A történet a régi-régi időkre vezethető vissza. Amikor még kislány voltam... fiatal, heves és őszinte. Nyitott a világra és a csodákra. Akkor, egy őszi délelőttön találkoztam először a Másik Felemmel.
Sok-sok év, öröm, kaland, fájdalom, bánat és sírás választ el most már attól az időtől. De a szívemben mindig őriztem az emlékét és ha messziről is, mindig gondoltam Rá és kívántam, hogy boldog legyen.
Jöttek a felnőtté válás évei... a világ, a munka. Változtam. Engem is bedarált a mókuskerék. Felületessé váltak jó barátságok. A másokkal ápolt kapcsolatok immár át vannak itatva a világ mosólevével. A gyanakvással, a távolságtartással.
Sok dolog történt az elmúlt években... egy részük Előttetek is ismert. A napjaim nem arról szóltak, hogy a jövőmet keressem, a szívemet nyitogassam... vagy hogy egyáltalán mosolyogjak az emberekre.
De ez sem tarthatott örökké.
Eljött egy nap, amikor valami különös nyugalommal a szívemben ébredtem. Megmagyarázhatatlan volt számomra, hogy ha tegnap még kétségbe voltam esve, hogy lehet, hogy ma mindent olyan egyszerűnek és törvényszerűnek érzek?
És akkor, hirtelen, a Semmi hátsó tornácáról valamilyen varázslat folytán előbukkant Ő.
Mosollyal és megértéssel. Türelemmel és szerelemmel. És hirtelen az egész világ kifordult a sarkából. Új fényt kaptak a napok, mélységet a színek, értelmet a cselekedetek.
Azóta gyönyörű a világ körülöttem.

Azt hiszem, ennyi elég is lesz ízelítőnek.
Kellett egy kis idő, hogy mindezt elhiggyem... és ne csak egy újabb elérhetetlen álomnak lássam.
Mint ahogy ahhoz is, hogy egyáltalán beszélni tudjak róla.

Akárhogy is... csak azt remélem, hogy ez már így is marad!

Igaz?

Lehetséges...
... hogy egyik napról a másikra... váratlanul történik valami, ami gyökerestül forgatja fel az életedet... olyan boldogságot hoz, amiről rég azt gondoltad, nem is létezhet... vagy sosem lennél rá felkészülve... ??!

Bárhogy is van, NEM AKAROK FELÉBREDNI!

Gyönyörű hetet kívánok Nektek!

Ad Hoc

Azt terveztem, a pünkösdi hosszú hétvégét egyedül töltöm a könyveimmel.
Semmi extra program, csak néhány jó kötet, esetleg pár üveg sör, a szakadt melegítőnadrágom és én.
Péntek este kezdtem. Kivégeztem egy könyvet, élveztem a csöndet magam körül, törökülésben kortyolgattam a sörömből és nagyon-nagyon jól éreztem magam.
Szombaton folytattam: még egy regény pipa. De akkor hirtelen belém villant a tudat: ha ezt még két és fél napig csinálom, abból olyan depi és befordulás lesz, mint annak a rendje!
Így hát megkérdeztem Petit, volna-e kedve ebédelni velem. "Nem."
Juhú, ez sem jött össze. Magányos ebéd, a hétvége harmadik kötetével.
Aztááán, csörög a telefon. Peti: igazából arra gondoltam, hogy én most lemennék a Balcsira. Jössz?

Említettem már, hogy az operatív szervezés nem tartozik a kedvenceim közé. Most viszont nem akartam magamnak esélyt adni a gondolkozásra azon, hogy "mennyire felháborító, csak úgy bejelenteni egy ilyet, ehhez pakolni kell, meg gondolkodni: mire van szükség, mire nem, és egyébként is, nincs is rendes táskám, meg rendes ruháim, a fürdőruháról már ne is beszéljünk, és amúgy is olvasást terveztem és akkor most tessék... bla-bla-bla". Azonnal IGEN-t mondtam.
Hát hogy a fenébe ne?! Itt a nagy lehetőség. Gondolkodás nélkül belevágni valami olyanba, amire egyáltalán nem számítottam, megzavarni a kis szipogó énemet odabent valami szokatlannal, nem adni lehetőséget arra, hogy felháborodjon, vagy akár csak kidugja az orrát az odújából. Neeem, arra egyáltalán semmi szükség!

Nna, egy szó mint száz: a hétvége a balatoni napsütés, friss levegő, madárcsicsergés, hullámok csobogása, napozás, pihenés, sütés-főzés jegyében telt.

Spontán ötlet volt ugyan, és valóban kevés idő volt azon agonizálni, hogy akkor most hogy is tovább... de talán épp ez adta a varázsát az egésznek.
Nagyon jól éreztem magam, kipihenten, feltöltődve jöttem vissza beletemetkezni a keddi hétfőbe és a munkába.

Innen is köszönet az ötletért és a szuper kivitelezésért! :)

Esti "mese" Jacksontól

Egy leginkább csontokról szóló - eléggé szokatlan - elméleten dolgozom.
   Meg kell mondanom mindenekelőtt, hogy nem szentelünk elég figyelmet a csontoknak. Az gyanítom, hogy sokszor elmegyünk mellettük. Ha belegondolunk, hogy a föld valamennyi teremtménye hátrahagyja a csigolyáit meg sípcsontjait, meg ki tudja milyen csontjait, akkor világos, hogy hány csont heverhet szerteszét a világban. Azt is mondhatnánk akár, hogy a világ nem egyéb hatalmas temetőnél, ahová egy rövid piknik erejéig meghívást kapunk.
   A gondolataim azonban főként bálnacsontok körül forogtak, amelyek - talán mondanom sem kell - a világon a legnagyobbak. Hány bálna lehet összesen? Bizonyosan több millió. A kérdés tehát ez: mi történik a bálnacsontokkal, miután tulajdonosaik kimúlnak? Az nem lehet, hogy valamennyit tisztára szopogatják a parányi víz alatti dögevők, hogy aztán az óceán fenekén elrohadjon. Ha így történne a dolog, már hegyekben állnának itt-ott, kiállnának az óceánokból. Hajózásról már rég nem is lehetne szó.
   Nem. A dolog igazából úgy van, hogy valamiképpen újraszerveződnek: vonalakká rendeződnek, és valamiféle Csontok Világhálózatát alkotják. És ki irányítja ezt az akciót? Egy nemzetközi bizottság talán. Nem kétséges, hogy a franciák benne vannak. Amennyire meg tudom ítélni, a hálózat mind hosszirányú, mind keresztirányú csontvonalakból áll, amelyek többsége a tenger alatt húzódik. A szárazföldi vonalak mélyen a föld alá vannak rejtve.
   Hogy mi ennek a bálnacsontrendszernek a célja? Még nem világos, mindenesetre a lehetőségeket háromra szűkítettem le:

1. Valamiféle pántként egyben tartja a Földet, hogy öregkorára az ne szakadhasson szét, ne essen darabokra. 
2. A kormányok közötti kommunikáció hatalmas csatornája, amely nyilván rezgésekkel működik.
3. Börtönrácsok. A Föld egy hatalmas ketrec.

Feljegyzem mindhárom lehetőséget, egyrészt nehogy elszálljanak az éterbe, de azért is, mert olyan újabb szempontot is szeretnék bevezetni ebbe az egészbe, amely csak mostanában jutott tudomásomra...
   Ma délután négy órakor eszembe ötlött, hogy Mrs. Pledger voltaképp egy hajó, s a ház kis huzatai és rejtélyes fuvallatai dagasztják a szoknyáit, fújják teremről teremre. Amikor ma délben kezében egy tál minestronéval belavírozott a szobámba, világossá lett ez a tengerészeti összefüggés. Körülhajózott egy heverőt, majd egyenesen haladt, északon Fowler kandallón nyugvó feje, keleten az iratszekrény. Ahogy közeledett, arra gondoltam: "Jócskán fel van szerelve láthatatlan kötélzettel, ha ilyen jól kormányozható és ilyen jó erőben van."
   Érdeklődéssel figyeltem, ahogy a tűz előtti szőnyegen lehorgonyoz, és a levest a székem melletti asztalra helyezi. Ahogy előrehajolt, a tökéletes alátámasztású réteges kebelrakomány tűnt elő, amikor észrevette, hogy így vizsgálom, ismert jeges pillantását lövellte rám. Most már minden szépen a helyére került, úgyhogy kissé pimaszul rávigyorogtam. Ezzel akartam kifejezni: "A játszmának vége, Mrs. Pledger!" De eszébe se jutott, hogy bevallja, amit gyanítottam. Nem ám. Hanem dacosan hallgatott, sőt felhúzta az orrát. Láttam, hogy kénytelen leszek belőle valahogy kipréselni az igazságot.
   - Méretes hölgy Ön, Mrs. Pledger - mondtam neki, és vártam, mit szól ehhez a kis megfigyelésemhez. Bámult rám, de egyetlen szót sem szólt, hát folytattam: - Kérem, Mrs. Pledger, meséljen nekem a csontokról!
   Próbált hitetlenkedést színlelni, de nyilvánvaló volt, hogy most megfogtam. - Mégis miféle csontokra gondol kegyelmességed? - kérdezte elvörösödve.
   - Hát, a mindannyiunkat egyben tartó bálnacsontokra - feleltem nyugodtan, és kissé közelebb hajolva hozzátettem: - Meg azokról a titkos csontokról is esetleg, Mrs. Pledger, amelyektől ilyen jó erőben van.
   Teljesen holtra vált. Diadalittasan dőltem hátra.
   Azt hiszem, alighanem én vagyok az első halandó férfiember, aki megérti a minden női fűzőbe belevarrt bálnacsont jelentőségét. Alighanem egyébként Mrs. Pledger e pillanatban odalentről a konyhából titkos jeleket küld a csontszervezeteknek. Lehet, hogy ezért olyan különösek a nők. Mindegyik a bálnákkal szövetkezik.
   Akármi is van ennek az egész ügynek a mélyén - és meg kell mondanom, hogy azt gyanítom: még sokáig kell itt kutakodnom - annyi mindenesetre világos volt Mrs. Pledger reakciójából, hogy bizony érzékeny pontra tapintottam. Egy életen át folytatott bálnacsont-összeesküvés titkát lepleztem le!
   Megint nagyot kacsintottam rá, aztán figyeltem, hogy vonul át a szobán. Megállt egy gyümölcsös tálnál, kivett egy narancsot, megfordult, és hozzám vágta. Pontosan a szemeim közé célozta. Megpróbáltam lebukni, de későn: a homlokom kellős közepéről lepattant, egyenesen a levesembe.
   Mindketten elcsendesedtünk egy másodpercre.
   - Kitűnő lövés, Mrs. Pledger - jelentettem be.
   Kiviharzott a szobából, amibe az egész ház beleremegett.
   Mármost nekem nincs semmi bajom vele, hogy olyan nőszemélyt foglalkoztatok, aki tetőtől talpig bálnacsont. Mrs. Pledger kitűnő asszony - mindig is így gondoltam -, és őszintén remélem, hogy munkaadói nem büntetik, amiért lelepleződött. Végül is e tekintetben egyikünk sem teljesen bűntelen: valamennyi csontunk rejtve van.
   A narancs kikandikált a minestrone maradványaiból.
   - Megint gyümölcs a levesemben.

Hiányos dokumentáció...

Azt hiszem, ideje volna megreparálnom a fényképezőgépemet, mert ez nem állapot, hogy nem tudom dokumentálni az eseményeket! Hüpp...

Pedig annyi minen történt mostanában...
Például voltunk Petivel az EMAT-on, persze most is ő fotózott, és azóta sajnos nem jutottunk odáig, hogy ezekből én is hozzá jussak párhoz.

Aztán úgy döntöttem, hogy mégsem adom fel (na nehogy már a punnyadás győzzön!!), és 10-én lefutottam a Vivicittá Félmaratont. Az eredmény a leggyengébb lett az eddigi három közül (2:12:15), de ez után a tél után igazán büszke vagyok rá. Arról nem is beszélve, hogy az út felén szembe fújt az erős szél, ráadásul az orrom is leégett, mert ki gondolt arra, hogy április elején ereje van a napnak?

Összességében elmondhatom, hogy egy újabb szép élményt szereztem, ami új erővel töltött fel. Így hát tovább erősödött (illetve új értelmet kapott) az az elhatározásom is, hogy az ősszel legyőzöm a maratoni távot. Huszonhárom hetem van felkészülni. Találtam egy edzéstervet, amit követni fogok: 20+1 hetes program. Viszont azt hiszem, elkövettem egy hibát, amikor a napi teljesítendő kilométereket összeadtam. Félelmetes volt látni azt a négyjegyű számot...De nem érek rá ilyeneken szörnyülködni. A cél adott, már csak teljesíteni kell.

Ezen kívül ott az új kihívás a munkahelyemen. A múlt csütörtökön volt az interjú, hétfő óta tudom, hogy elsejétől más munkám lesz. Izgatott vagyok és nagyon várom. Úgy érzem, az új feladatok illenek majd hozzám és remélem, hogy eredményes leszek benne. Itt az idő már arra is, hogy végre aktiváljam az angol tudásomat is. Elvégre nem azért tanultam évekig, hogy aztán ne használjam, mert félek tőle!

No, mi is történt még... kész lettek az új papírjaim. Jó adag utánajárást jelentett, többször meg is fogadtam közben, hogy ilyet többet sosem teszek... de megvannak, mindent bejelentettem és kicseréltettem, mission completed! :)

S lássuk utoljára, ami a legviccesebb: még nem tudtam megfejteni, mi az oka... de úgy másfél hete rámtört a háziasszonykodhatnék. Az első ilyen napomon egy tuti kis vacsora kerekedett - fűszeres, sült csirkecombból, krumpliból és paradicsom salátából. A desszertnek szánt gesztenyepüré aznap érintetlen is maradt. Ez a hét pedig a húsvéti kuglóf jegyében telt el. Minden éjjel nekiláttam egynek... végül a negyedik lett az, amire azt mondhatom: tökéletes. Íme a folyamat képekben:

 

 

Így hát Ági, a hivatásos antikonyhatündér akcióba lépett és eddig egész jól veszi az akadályokat. Nem tudom, meddig fog most nálam tartani ez a dolog, de egyelőre nagyon élvezem.
Annak ellenére, hogy már vagy másfél hónapja nem eszem húst... ami okozott pár kisebb-nagyobb bonyodalmat az elmúlt hetekben. Az "elvonási tünetekről" nem is beszélve. (Mondtam már, hogy húsevő vagyok?!)

Szóval képzelhetitek, mennyire várom már a húsvétot, amikor is fogok egy szééép nagy és szaftos sonka szeletet, kanyarítok mellé egy nagy szelet kalácsot, felvágok pár főtt tojást, majd csapok egy nagy kanál tormát a tányérom még szabad szélére... hmmmm.
Na, megyek is aludni, hogy ez a pillanat minél előbb eljöjjön!

Jó éjt és csodálatos nyuszis-tojásos-locsolós hétvégét, valamint jó pihenést Nektek!